"Azt az eleinte fájdalmasnak tetsző alapigazságot kell megértenem és integrálnom, hogy az ember mindig nagyon magányos, hogy a szeretet sosem feltétel nélküli, hogy magamra vagyok utalva, és hogy nem is lehet máshogy." ( Gregorik András: Alaphiba, 226-227. o.)

 

Alapvetően zseniális mű az Alaphiba. A szerkesztés előtt álló kéziratot Scala küldte el, amit ezúton is köszönök neki. Pár apróságot majd az ő blogján mondok el, itt most csak egy dologról, a kényszerbetegségről írnék hosszabban, mert nagyon felkeltette az érdeklődésemet...

"Mielőtt kinyithatta volna ezt az ajtót, valami visszakényszerítette egész a hálószobáig, ahol meg kellett érintenie az ósdi széket, melyen annyi időt töltött az elmúlt órákban, és miközben megérintette, valami örömtelire és erőt adóra kellett gondolnia. Nem sikerült elsőre, ezért visszament a küszöbről és egyik kedvenc számítógépes játékára, az "Age of the Mages" címűre összpontosított, csak egy másodpercig. Ez a játék megbízható és állandó örömforrást jelentett számára, s elegendőnek bizonyult felidéznie ilyen alkalmakkor, hogy jobb kedvre derüljön és teljesítse az ősforrás "touch and go"-követelményét" (13. o.)

 

A könyv olvasása közben azon gondolkoztam, mi lehet a regényben a kényszerbetegségek, pontosabban a kényszer valódi forrása. Arra jutottam, hogy a vallás metamorfózisa. Kicsit lehidaltam, amikor a függelékben megláttam, hogy a szerző is ezt a szót használja.

"Most úgy látom, minden embernek meg kell teremtenie a saját vallását." (186. o.)

 

"...aztán egyre kevésbé kezdtem bízni anyámban, rájöttem, hogy ő se szent és sérthetetlen. De addig nem mutatkozott alkalmam és kényszerem arra, hogy megtanuljak hinni és bízni magamban, és ekkor meg azt nem tudtam, mit tegyek, miben bízzak. Ezért alakult ki rövid neurotikus előjáték után kétségbeesett átmeneti megoldásként a kényszerneurózis, egyfajta személyre szabott, leegyszerüsített vallás, amely valóban hatásosnak bizonyult (feloldozás–effektus)." (218-219. o.)

Ugyanakkor az, hogy ő is felemlegette a vallást, megerősített abban, hogy emögött az egész probléma mögött a transzcendentálishoz való viszonyunk áll. Majdnem a függelék legvégén újabb megerősítést kaptam:

"Frankl ezen aspektuson kívül még két másikat is gyanít az ősforrás kialakulása mögött: egy öröklött tényezőt, és/vagy egy szintúgy predesztináló transzcendens okot." (247-248. o.)

Nem tudom, ki ez a Frankl, de egy rugóra jár az agyunk. Sajnos ez a könyv ennél jobban nem megy bele a részletekbe, némileg szőrmentén, a fontosabb mondatokat elcsepegtetve ír csak erről. Talán nem akarta senkinek a vallásos érzületét sérteni. Vagy a saját korszellemével ennél látványosabban szembemenni. Pedig szerintem az egész történetben, azon belül a kényszerbetegség leírásában ez az egyik legérdekesebb alapkérdés. A vallásosság és a kényszercselekvések kapcsolata. A világrend fenntartásának egyik módozata.

 

Nagyon úgy néz ki, hogy modern civilizációk korában, amikor a hagyományos vallások háttérbe szorultak, kevesen nőnek föl vallásos, a hitet valóban aktívan, a mindennapokban megélő családban. Nincs étkezések előtti ima, nincs lefekvés előtti ima, se ájtatosság, se a helyek, tevékenységek megáldása, se semmi. Max. egy zuhanó repülőgépen jut eszébe mindenkinek Isten. De a "normális" hétköznapokon alapvetően semmi kapcsolata nincs egy "normális" embernek a transzcendenssel. Ugyanakkor több tízezer, vagy akár százezer éven át ez a kapcsolat igen szoros volt.

 

Lassan kikopik, mint az ösztönvilág egyéb elemei, de azért búvópatakként, úgy tűnik egyes emberekben még felüti a fejét. Kinél jobban, kinél kevésbé, de felszínre tör az ősi késztetés, hogy a kaotikus világ elől a transzcendensben keressen menedéket. Ahogyan nem mindenki érzi meg a veszélyt, ahogyan nem mindenkinek áll fel a szőr a hátán, ha valaki figyeli, ugyanúgy nem mindenkiben erős a transzcendenssel való kapcsolatra sem az igény. Akiben viszont erős, az keresni fogja az utat, hogy belső késztetéseinek eleget tegyen. "Ha Isten nem létezne, ki kellene találni." Igaza volt Voltairenek. Mert az elme ezek szerint, tényleg így működik. Ha valaki nem vallásos környezetbe születik és belenevelik az idegenkedést a különböző felekezetek iránt, vagy racionálisan jut arra a következtetésre, hogy egyházakkal nem közösködik, akkor a "hagyományos" megoldások számára nem jöhetnek szóba a vágy csillapítására. Mit tesz ilyenkor az ember? Saját vallást teremt. Ha nem is mindig ezzel a cimkével, de lényegében ez történik. Ösztönösen. Minden kényszeres mozdulat, minden kényszercselekvéses tett egy-egy ima. Világrend fenntartó mechanizmus, démonűzés, mely nélkül nem tudni mi, de nyilván valami rosszabb következne. Általuk viszont újra és újra helyreáll a lelki béke, melyet a kényszer újra és újra felkorbácsol majd. Ördögi kör. Ugyanakkor az ilyen egyszemélyes vallások nem életképesek, deviáns megnyilvánulásnak számítanak, mert elütnek az átlagtól, a közösség által ismerttől, elfogadottól, a hagyományostól.

"Szégyellem magam környezetem előtt, amely átlátja helyzetemet és megvet, de közben talán egy kicsit sajnál is érte." (174. o.)

 

A "Mondj el huszonöt Miatyánkot!" feloldozó utasítását és a rózsafüzér morzsolását mindenki tudja hova tenni, a mise alatti ismétlődő keresztet vetést és az egész szertartás koreográfiáját is, a szőnyeg leterítését és a Mekka felé hajlongást is. Ha egy kényszercselekvéses ember ötszáz évvel ezelőtt születik és az éppen aktuális vallás tanai szerint látványos gyakorisággal kényszeresen imát mormol, akkor ma jó eséllyel szentként tisztelik. De a mai világban a hivatalosan elfogadott vallásoktól függetlenül, látszólag értelmetlenül, kényszeresen megismételt mozdulatokat már senki sem képes normálisnak elfogadni. És ez az idegenkedés új feszültséget gerjeszt a cselekvőben. Mely még introvertáltabbá teszi. Kész Pygmalion-effektus. Akit megbélyegeznek, idővel elhiszi magáról, hogy más, hogy nem normális. És ekként is kezd el viselkedni, szabályos betegségtudata alakul ki. Csak mert nem élheti meg a maga természetes, gondtalan, társadalmilag is elfogadott formájában a hitét. Egyedül marad. Kívül a normalitás sáncain. De vajon mondható-e, hogy egy hitét valóban megélő keresztény, vagy mondjuk iszlám hívő nem normális, csak mert hisz valamiféle transzcendens létezésében? Az ima erejében? Egy kereszt alakú fadarabot utánzó kézmozdulat, vagy egy égből pottyant meteorit irányába történő földre borulás szentségében? Hülyék gyülekezete volt az emberiség jelentős része annyi évezreden át? Mi van akkor, ha épp ezen természet adta transzcendens utáni igény elnyomása, kirekesztése a természetellenes? Innen nézve az ősi ösztönvilágnak hátat fordító civilizált ember az elfajzott. A másik, mostanra már többségi oldalról szemlélve viszont a hívő a beteg, ha valóban hiszi vallása tanait és nem puszta külsőségből, hagyománytiszteletből gyakorolja vallását.

"Mennyivel könnyebb és szebb az élete az extrovertált vagy szociábilis embernek a nagyvárosban..." (226. o.)

Ez az egész transzcendentalitás a "modern" ember számára így válik fölöttébb kellemetlenné. Keresi is a kiutat. Pszichológussal, pszichiáterrel, gyógyszerekkel, agyműtéttel...

 

"Azt mondom inkább, hogy... segít abban, hogy visszakerüljek a normális, az egész emberiség által elfogadott világba." (10. o.)

Gének civilizációs prés alatt. Szociálisan felturbózott evolúció.